A rossz buzi és a hajléktalan

Sziasztok! Megérkeztem az első fejezettel. Köszönet a féliratkozóknak és a komentelőknek. Nagyon hálás vagyok érte!
Na, de nem húzom tovább az időt. Remélem tetszeni fog a rész és ide is írtok egy pár soros véleményt.
Jó olvasást és további kellemes estét! (:

- Love Amandaa ♥

Kitárt karokkal vetettem hátra fejem, és napszemüvegemen keresztül néztem fel a kéklő égre, miközben gyermetegen forogtam a szökőkút mellett. Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog és felszabadult. Új élet egy új helyen, méghozzá ott, ahova már több, mint tíz éve vágyok. Lehet ennél csodálatosabb az egész? Valószínűleg nem. Mosolyogva bámultam a lassan kúszó felhőket, és szippantottam be a friss levegőt, melybe a mellettem lévő szökőkút vizének illata és frissessége is belekeveredett. Az sem zavart, hogy néhány járókelő furcsán nézett engem, és apró fintorokat vágtak, míg egy idős házaspár valami káromkodás félét hallatott. Boldog vagyok, és ezt semmi sem ronthatja el. Elsétáltam a legközelebbi kis padhoz, és fáradtan levetettem magam rá. Alig három órája érkezett meg a gépem, és miután bejutottam a centrumba, első dolgom volt körülnézni. Nem hoztam magammal sok cuccot, csupán két bőröndnyi ruhát, a többit elvileg utánam küldték a szüleim a szállodába. Szálloda… aj  lassan el kéne indulni, ha még sötétedés előtt oda akarok érni. Na nem mintha olyan messze lenne, csak a zsúfolt utcák miatt eléggé esélyes, hogy eltévedek. Az én tájékozódási képességeimmel meg pláne. Kezembe kaptam a teletömött bőröndöket, és arcomon egy levakarhatatlan vigyorral sétáltam át a parkon keresztül, amerre ideiglenes otthonomat sejtettem. Ahogy a macskakövekkel kirakott kis ösvényen sétáltam, a rengeteg bokor és fa között valami családias érzés fogott el. A hazámban egy ilyen park mindössze álom, és talán az is marad örökre. Száz méteren keresztül nem lehet végigsétálni úgy, hogy a magassarkúm és én is egy darabban érjünk a kitűzött célba. A levegő tele van füsttel, a növényeket nem gondozza senki, és a szökőkút egész évben le van takarva. Az ottani körülményekhez képest London… maga a Mennyország. Ahogy kiértem az aprócska parkból, egy hatalmas nagy kereszteződés tárult elém. Nagyra nyílt szemekkel néztem körbe, ajkaimat harapdálva, tanácstalanul álldogálva a járda szélén. Én… hogy a fenébe fogok így oda átjutni!? Kétségbeesetten "nyüszítettem fel", és engedtem ki ujjaim szorításából a táskák fogantyúit, mire egy lágy érintést éreztem karomon. Ijedtségemben ugrottam egy nagyot, és csak éberségemnek köszönhető, hogy nem estem hanyatt az egyik bőröndben.
- Jól van, kisasszony? – hallottam meg egy kissé aggódó, mély, férfi hangot, majd mikor felnéztem rá, láttam, hogy arcomat fürkészi.
- Pe-persze, csak… azt hiszem, eltévedtem. – dadogtam kissé zavartan, idiótán nevetgélve. – Nem tudja Uram, hogy merre találom a St. Giles Hotelt? – néztem rá reménykedve, mire némi töprengés után felragyogott az arca, és jobbra fordult.
- Ha azon az utcán megy körülbelül ötszáz métert, meg fogja látni. Hatalmas felirata van, lehetetlen eltéveszteni. – mosolygott rám, miután megmutatta az útvonalat.
- Köszönöm szépen. – mosolyogtam vissza hálásan, majd egyet bólintva magára hagytam, és át vágtam a rengeteg autó közt. Az biztos, hogy bele fog telni néhány hónapba, mire nagyjából el tudok majd igazodni ebben a metropoliszban… Talán… mégiscsak át kellett volna gondolni ezt a költözéses dolgot… Ahogy elindultam a kirakatok mellett, hatalmasat dörrent az ég. Szemöldök ráncolva néztem fel az egyre sötétedő felhőkre, miközben kissé sietősebbre vettem a lépteimet. Nem igazán volt kedvem rögtön az első néhány órában bőrig ázni. De ahogy eme gondolat végére jutottam, elkezdett csöpögni. Káromkodtam magamban egy sort, majd szinte futólépésben kezdtem el sietni, nem foglalkozva senkivel. A legtöbb ember kinyitotta az esernyőjét, mások pedig kapucnijukat használták védelemként, de én… Kapucnim az nincs, esernyőm meg hát van, de szabad kezem az megint nincs. Leszegtem a fejem, hogy legalább a szempillaspirálom ne folyjon le az arcomról, de a következő pillanatban nekiütköztem valaminek.
- Mi a… - nyögtem egyet, azonnal letéve cuccaimat a földre, és fájó homlokomat dörzsölgetve, mire meghallottam egy éles, metsző hangot.
- Jobban is vigyázhatnál! – kiabált rám valaki. Furcsálkodva néztem fel az idegenre, akinek göndör  barna haja már jócskán fejere tapadt a nedvességtől, és most dühös tekintettel méregetett. Tincsei egyre csak sötétedtek, ahogy az eső megeredt, mintha dézsából öntötték volna. Arcom lejjebb vezettem, mire egy szépen ívelt, összeráncolt szemöldököt véltem felfedezni a srác arcán. Alatta gyönyörű szép, zöld szemek ültek, melyek erőteljesen csillogtak, talán a düh miatt. Ajkai dúsnak hatottak. Csak néhány centivel volt magasabb nálam. Testalkata már-már… tökéletesnek hatott. Merengésemből egy erős lökés szakított ki, mely vállamat érte, amint egy nő elfutott mellettem, erősen félrelökve az útból, táskáját a feje fölé tartva, hogy védje haját az esőtől. Talán ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, hogy valójában az esőben mustrálok egy srácot  elnyílt ajkakkal. Azonnal felforrt az agyvizem, és mellkasára mutogatva kaptam el tekintetét, enyémet mélyen övébe fúrva.
- Eh? Te nem néztél körül, amikor kiléptél onnan! – hadováltam kezeimmel idegesen, egyikkel a bolt felé mutogatva. – Szóval ne kiabálj itt velem, mert nem állok jót magamért! – sziszegtem arcába, majd végignéztem rajta utoljára, és felkapva bőröndjeimet, faképnél hagytam, még mielőtt bármit is vissza tudott volna szólni. Futólag még vetettem rá egy gyors pillantást, ezért épp láttam, ahogy mérgelődve beszáll a puccos, fehér kabriójába, majd sietősen elhajt. Chö… egy beképzelt idióta. Hát persze, hogy csak nekem van akkora szerencsém, hogy a második ember, akivel kommunikálok Londonban, egy ilyen alak. Megráztam a fejem, majd amennyire csak tudtam, megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb fedett helyre érjek. Útközben rengeteg olyan helyszín mellett haladtam el, melyeket láttam már a tévében, újságokban. Ha nem esne az eső, tuti végigjárnám az összeset, még ma. Percek teltek el, és már eléggé a türelmem határán voltam, mikor végre megláttam a kiugró „hotel” feliratot. Mosolyogva siettem be az épületbe és egy hatalmas nagy sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy a meleg megcsapott. Az egész helységből áradt egyfajta különleges hangulat. Balra volt a recepció, középen egy hatalmas, szerteágazó, barna márványköves lépcsősor, jobbra pedig a liftek szállították fel az utasokat. A mennyezetről egy hatalmas kristálycsillár lógott le, bevilágítva az ugyancsak terjedelmes várótermet. A lépcsősor előtt néhány méterrel négyzet alakban sötétbarna kanapék helyezkedtek el, melynek közepén egy kisebb üvegasztal állt, rajta egy elegáns dísznövénnyel, valamint két hamutállal. Elégedetten mosolyogva léptem a fiatal, recepciós hölgyhöz, aki éppen egy telefonnal volt elfoglalva, miközben szorgosan írogatott valamit. Elmotyogtam egy fáradt „Good afternoon”-t, majd egy pillantást vetettem a mellettem álló fiatalemberre, aki éppen valamilyen brossurát tanulmányozott. Ő is ugyanazt a pillanatot választotta, amit én, hogy szemügyre vegyen, és már épp fordultam volna vissza a recepciós a hölgy felé, amikor belém nyilallt a felismerés, hogy ki is áll mellettem.
- TE?! – fortyantunk föl ugyanabban a minutumban, ahogy mindkettőnknek eszébe jutottak a pár perccel korábban történtek. Önkéntelenül is hátrébb hőköltem, és fújtatva fordultam vissza a pult felé, miközben kezembe kaptam én is egy brosúrát, és úgy tettem, mintha mélyen tanulmányoznám.
- Tudod, a lesifotósok általában megbújnak, és nem a kiszemelt áldozat mellé ülnek le… - hallottam meg egy szánakozó hangot, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Vagy ha csak te is megfektetni akarod magad, akkor le is akadhatsz rólam, nem vagyok rá vevő. – morogta ingerülten, és már fordult is meg, hogy eltűnjön mellőlem.
- Minek nézel te engem?! – fortyantam fel idegesen, elkapva öltönyének az ujját, és azzal a lendülettel pofoztam fel, ezzel sikeresen magamra vonva az egész hotel figyelmét. Hatalmas szemeket meresztve kapott kezével ütésem helyére, miközben morgott magában. Résnyire húztam a szemeimet, és hitetlenkedve csóváltam meg fejemet. – Nem vagyok kurva, aki befekszik akárki mellé! - mondtam kicsit csöndesebben, mire egy hatalmas csattanás hallatszott. Mindketten megremegtünk, és a pult felé néztünk, ahol a recepciós dühösen méregetett minket. Látszott rajta, hogy legszívesebben kihajítana most azonnal, de akkor valószínűleg ő meg az állásából repülne.
- Elnézést Hölgyem és Uram! Kérem, tartsák észben, hogy ez egy szálloda, és nem holmi játszótér, ahol kedvükre ordítozhatnak egymással. Legyenek szívesek ennek megfelelően viselkedni, különben kénytelen leszek kitiltani magukat. – mondta meglehetősen higgadtan. Vetettem „ellenségemre” egy utolsó pillantást, majd megálltam a pult mellett, és mint aki se nem lát, se nem hall, néztem magam elé. - Egy nevet kérnék. – mondta pillanatokkal később a hölgy, mikor már ismét a székében ült, némileg nyugodt arckifejezést öltve magára.
- Harold Styles, száz huszonötös szoba. – mondta röviden, olyan halkan, amennyire csak tudta. Most legszívesebben felmosnám vele a padlót! Hogy lehet egy ember ennyire köcsög?! Fél szemmel láttam, ahogy megkapta a kulcsokat, majd mintha ott sem lettem volna, elsétált.
- Palvin Barbara. – mondtam unottan, még mielőtt bármit is kérdezhetett volna a nő. Nem kellett sokat várnom, fél percen belül már a kezemben a kulcsokkal a liftek felé vehettem az irányt, ahol… legnagyobb meglepetésemre nem más állt, mint az a… hogy is hívják? Hernyó vagy ki a franc…? Vettem egy mély levegőt, majd megnyomtam a másik lift hívógombját, és tisztes távolságra megálltam tőle. A levegő csak úgy szikrázott körülöttünk. Ha az ember képes lenne ölni a tekintetével, szerintem én már rég halott lennék. Szinte egyszerre érkezett meg a két lift, és meredten magunk elé bámulva léptünk be a sajátunkba. Mikor rám csukódott az ajtó, egy megkönnyebbült sóhajjal dőltem neki a lift oldalának, végigszántva kezem a homlokomon. Ez a nap már most fárasztó… ráadásul az a rohadt időeltolódás… ma minden összefogott ellenem, az tuti. Némi zötykölődés után a lift nehéz ajtói egy sípolás kíséretében szétváltak, és bőröndjeimet felkapva léptem ki a puha szőnyegre, de rögtön odagyökerezett a lábam, ahogy pillantásom találkozott a szomszédos liftből kiszállóéval.
– Te követsz?! – förmedtem rá hangosan, majd levágtam bőröndjeimet a földre, és csípőre tett kezekkel mértem végig.
– Már meg ne haragudj, de kettőnk közül szerintem te vagy az, aki koslat utánam, nem én. – vont vállat flegmán, közben utat adva egy idős házaspárnak, akik furcsán kezdték el méregetni, végül fintorgatások közepette inkább visszafordultak. HÉ ! Ez mégis mi a jó franc volt?! - Látod? Még a vendégeket is elriasztod a siralmas kinézeteddel. – röhögött fel gúnyosan.
- Mi bajod van a kinézetemmel? – szűkítettem össze szemeimet, türelmetlenül várva válaszára.
- Azon kívül semmi, hogy csöpög belőled a víz, és úgy nézel ki, mint egy hajléktalan. - mondta.
- Hajléktalan?! Kikérem magamnak! Lehet, hogy csöpög belőlem a víz, de nem vagyok hajléktalan! Tudod, nem mindenki engedheti meg magának, hogy olyan puccos kabriója legyen, mint neked. Pláne nem egy tizenkilenc éves lány. – mosolyogtam rá szánakozva.
- Nem hiszed el, hogy megdolgoztam érte, igaz? – kérdezte higgadtan, némi kis fájdalommal a szemeiben.
- Dehogy hiszem! – csattantam fel - Meg amúgy is… nem mintha te olyan jól néznél ki ebben a buzis öltönyben. – mértem végig egy apró fintorral, bár meglehetősen nehéz kimondanom e szavakat tökéletes öltözékét illetően. Valójában őrülten vadító ez a ciklámen színű öltöny, de hadd ne legyen már úgy elszállva magától. Meg ha már lehajléktalanozott… lesheti, hogy ezt szó nélkül hagyom. - Olyan vagy benne, mint egy rossz köcsög.
- Hogy mi? – horkant föl. Azt hiszem, most jutottunk el arra a pontra, ahol már legszívesebben kölcsönösen kihajítanánk egymást az ablakon. - Na jó, inkább tűnj a szemem elől, mielőtt megütlek, és holnap az egész média leközli, hogy „A híres idol hirtelen felindulásból megütött egy fiatal lányt a szálloda folyosóján.” Amit persze a sajtó túl fog dramatizálni, és végül pletyka és futótűzként fog terjedni, hogy brutálisan összevertelek, és kórházban fekszel. – hadarta el egy szuszra, majd lemondóan sóhajtott. Én csak bambultam, kissé sokkosan gondolkozva, hogy erre mit is mondhatnék, mikor felfogtam a fenyegetést.
- Én tűnjek a szemed elől? Te vagy az, aki folyton követ!
- Na takarodj! – ordított rám dühösen, majd hátat fordított nekem, előkapta kulcsait a zsebéből, majd mikor az ajtó kitárult, hangosan becsapta maga mögött. Fújtattam néhányat, majd előbányásztam én is a kulcsomat, de amikor megláttam, hogy mi van rá írva, elsápadtam… Százhuszonnégy. Ó Istenem, miért ver engem így a Sors?! Bedobáltam bőröndjeimet az új szobámba, majd talán még hangosabban becsaptam magam mögött az ajtót, mint Ő. Remélem, soha többé nem találkozom vele újra...