Kezdődjék a tánc

Hello Ladies! Tudom, rengeteg idő telt el az előző rész óta, amit iszonyúan sajnálok, de nem volt rá időm & energiám, hogy a gép előtt görnyedjek és a történeten dolgozzak.

De most itt vagyok, a résszel együtt. Remélem elfogadható lett és ide is kapok pár kommentet. (:

- Amandaa

***Két nappal később***

What Makes You Beautiful

Kifulladva vettem a levegőt, mint egy menekült, aki életének utolsó perceiért küzd - mindhiába. Fáradt tagokkal a laptopomhoz sétáltam, és leállítottam a zenét, hogy ne játssza le újra, majd egy laza mozdulattal levetődtem ágyamra, és szétterültem rajta, kihasználva az egész francia ágy területét. Szemem a plafonra vezettem, és elkezdtem bámulni az unalmas, néhol picit repedezett fehér falat. Két napja alig eszem, leginkább csak táncolok. Három nap iszonyúan kevés egy jó koreográfia összeállításához, és annak tökéletes szintű betanulásához. Ami igazából nem is három nap, hanem kettő és fél, az alvásidővel együtt. Sóhajtottam egy nagyot, miközben kezemmel letöröltem homlokomról az izzadtságcseppeket, és lassan felálltam. Újra elindítottam a zenét, majd beálltam alap pozícióba, és elkezdtem táncolni – immár legalább harmincadjára az este folyamán. Iszonyúan fáradt voltam, de úgy éreztem, hogy van esélyem. Ha nem rontok el holnap semmit, és mosolygok ezerrel, be fogok kerülni. Igen, ebben biztos vagyok.

***A meghallgatás napja***

Idegesen léptem át a Syco, Columbia ügynökség küszöbét, majd egyből a portáshoz indultam, de mielőtt leszólítottam volna, kiszúrtam egy táblát, melyen ugyanaz a hirdetés állt, mint a szórólapon, amelyet azóta is nagy becsben őrizgettem az egyik pohár alatt. Alátétnek tökéletes. Sóhajtottam egy nagyot, majd a hosszú lépcsőre néztem. Nem volt benne semmi extra, linóleummal volt lerakva, s ahogy felértem a fordulóba, látszott, hogy mekkora is valójában az épület. Egy szóval is le lehetne írni akár: Orbitális. Talán még száz méteren keresztül is csak a kanyarodó lépcsőket láttam. Hát… van benne pénz, az biztos. Mire felbaktattam az ötödik emeletre, kissé kifulladtam. Nem, nem vagyok hülye, persze, hogy van lift, csak amilyen szerencsém nekem szokott lenni, tuti bennragadnék, és csak a meghallgatás után találna rám valaki. Nem lennék meglepődve. Úgyhogy inkább a lassabb, fárasztóbb, ám annál biztonságosabb módot választottam. Ahogy felértem, egy osztálynyi embert láttam, mire bátortalanul ugyan, de elmosolyodtam, és elmotyogtam egy halk köszönést. Néhányak föl-le járkáltak idegességükben, mások zenét hallgattak, megint mások meg gyakoroltak. A lényeg, hogy zajlott az élet. Európai mivoltomra pedig kissé furcsán éreztem magam a rengeteg, csinosabbnál-csinosabb Brit lány között. Feljebb csúsztattam táskámat a vállamon, majd a kis bejelentkező géphez léptem, és begépeltem az adataimat, mire a huszonhármas sorszámot dobta ki. Épp ekkor nyílt ki az ajtó mellettem, és egy teljesen fekete ruhás fiatal srác lépett ki rajta, hogy bemondja a következő nevet. Az ajtó fölött hatalmas piros felirattal virított a hetes szám. Oh, remek, akkor még tizennégyen vannak előttem. Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem kis táblácskákat keresni, mivel nem nagyon volt ínyemre bárkihez is hozzászólni. Mikor megtaláltam az „Öltöző” feliratot, egyből arra felé vettem az irányt, és addig kóboroltam, míg a folyosó végében ki nem lyukadtam egyhez. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és beléptem, majd köszöntem a benn lévő két fiatal lánynak, végül ledobtam táskám az egyik padra, és elkezdtem vetkőzni. Gyorsan kapkodtam le magamról az utcai ruháimat, és cseréltem le egyszerű tánccipőre, egy szürke tréninggatyára és egy rózsaszín, spagetti pántos felsőre. A tükör elé léptem, és megfésülködtem, majd felkötöttem copfba a hajam, és elégedetten végignéztem magamon. Tetszett, amit láttam. Imádom a táncos szerkókat. Nemcsak kényelmesek, de szexinek és lazának is mutatják az embert. Elsöpörtem tincseimet a szememből, majd fésűmet bevágva sporttáskámba, kiléptem az öltözõbõl, és a többiek felé vettem az irányt. Leültem az ajtótól nem messze egy székre, és hasamra téve kezeimet kezdtem el malmozni. Most még egyáltalán nem izgulok, de ahogy előttük fogok állni, tuti remegni fogok. Mindig ezt csinálom komolyabb fellépések előtt, nem tudom magam leszoktatni. Ja, meg a számat tépdesem és az ujjaimat ropogtatom.  Hátravetettem fejem, és lehunyt szemekkel kezdtem el gondolkozni, kizárva a külvilágot. Egyedül csak az asszisztens hangjára koncentráltam, aki öt percenként nyitotta az ajtót, és mondott be egy újabb nevet. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, mikor végre a saját nevem hallottam felcsendülni. Lassan kinyitottam pilláimat, szokva a fényviszonyokat, és felálltam. Hatalmasat néztem, mikor a folyosón egyedül csak én voltam, valamint az a lány, aki az előbb kijött. Õ egyből lerogyott egy székre, én pedig komótosan besétáltam. Ahogy csapódott mögöttem az ajtó, kicsit megijedtem, de egy mosolyt erőltettem az arcomra, és a terem közepén megállva, szembefordultam velük, kissé remegő lábakkal. Az első ember, akit megkerestem tekintetemmel, az Harry volt. Fészkelődve próbáltam kiolvasni bármit zöld szemeiből, de a meglepettségen és az unalmon kívül semmit sem tudtam.
- Hogy hívnak? – szakított ki merengésemből egy kellemes hang. Felé fordultam, de szemem rögtön az előtte álló kis névtáblára vándorolt, melyen fekete betűkkel a Louis Tomlinson név állt.
- Palvin Barbara. – mondtam halkan, majd meghajoltam, miközben végignéztem a többieken is. Mindannyiuk neve fel volt vésve a kis lapokra.
- Palvin Barbara? – szólalt meg rögtön Harry furcsállva. – Barbaranak hívják a kutyámat. – nevetett föl, de senki nem röhögött vele együtt, inkább rosszallóan méregették. Hát persze, nem is kedvességből mondta, hanem szánalomból. Gondolhattam volna.
- Idióta. BAR-BA-RA. – szótagolta lassan Louis, majd felém fordult ismét. – Mit hoztál nekünk?
- A What Makes You Beautiful-t. – motyogtam kissé félve, de miután nem kaptam semmi negatívumot, érdeklődve néztem rájuk. Ebben a pillanatba hangzott fel a már oly ismerős szám, melynek szinte kívülről tudtam a szövegét a sok gyakorlásnak hála. Ahogy a szám haladt előre, egyre inkább belelendültem, és az érzéseim teljesen eluralkodtak rajtam. Mohón próbáltam elkapni tekintetüket, mely… meglepett. Tetszett nekik! Nagyon! Arcomra egy mosoly kúszott, miközben az egyik fordulatnál, pont Harry-re néztem. Szemeivel végigkövette minden lépésemet. Ajkai kissé szétnyíltak, és mintha pislogni is elfelejtett volna. Szinte itta a mozdulataimat. Elfojtottam magamban egy örömkiáltást, és még nagyobb lendülettel kezdtem el táncolni, megadva az utolsó löketet a győzelemhez. Ahogy a zene halkult, mozdulataim fokozatosan lassultak le, majd egy szempillantás alatt felvettem a végpozíciót, fáradtan, mégis megnyerõen mosolyogva közönségemre.
- Wow.. - szólalt meg Louis elsőként magas hangján, mire kezdeti mosolyom egy vigyorrá alakult át. Tudtam, hogy neki tetszett, láttam, hogy mennyire ámulva nézett, miközben táncoltam. Oké, egy srácon már túl vagyunk.
- Nyugodj már meg, tökfej. – nevetett fel halkan Niall, mire gyengéden tarkón csapta csapattársát. Önkéntelenül is vigyoroghatnékom támadt a jelenetre, annyira aranyosak voltak így együtt. Mint holmi tizenéves, akiknek még messze sem nőtt be a fejük lágya.
- Naaaa! – kiáltott fel a bántalmazott, tettetve a sértődöttet, de morgása hamar egy mosolyba kúszott. Ez a srác mindig mosolyog?! Louis vetett rá egy szemrehányó pillantást, majd az asztalra könyökölt, és végül felém fordult.
- A mozgásod kecses, ugyanakkor erőteljes, viszont a gyorsaságon lenne még mit javítani, de ezt majd közösen megoldjuk. – kacsintott rám, majd elégedetten kezdett el mustrálni. Úgy érzem, Louis-szal jóban leszek. Nagyon gondoskodónak tűnik, és hát… érti a szakmáját, nem vitás. A gyorsaságommal mindig is baj volt, na de majd velük… nem bírtam megállni, hogy ne vigyorodjak el, ahogy a maradék három tagra néztem.  Zayn és Liam ajkain is egy-egy mosoly játszott, Harry viszont… goromba tekintettel nézte a poharát. Idegesítő. Legszívesebben ráönteném azt a pohár vizet.
- Egyet értek Louis-szal, mindenben. Nagyon jól táncolsz, van tehetséged hozzá. – szólalt meg Liam. Aprót biccentettem, majd tekintetem Zayn-re vezettem.
- Én sem fogok újat mondani, a csapatban a helyed. – vonta meg a vállát elégedetten, majd Harry-re nézett.
- Mégis mit esztek rajta? Még csak nem is néz ki jól. Nincs szüksége a csapatnak európai táncosokra, csak rontja a levegőt. – mondta szárazon, továbbra is a poharát fixírozva, majd ahogy rám nézett, egy szánakozó tekintettel végigmustrálta testemet.  Ez most… nagyon szarul esett. Nyeltem egyet, majd félve a többiekre néztem, akik ugyanolyan tanácstalanul, nagy szemekkel néztek rá. Egyedül Louis fordította felém a tekintetét, és biztatóan rám mosolygott, egy bocsánatkérő arccal fűszerezve. Még ha unta volna az egészet, akkor oké, de amit a testkommunikációja elárult… hát, az nem erről a véleményről tanúskodott. Lehunytam szemeimet, és mélyeket lélegezve szedtem össze gondolataimat.
- Szóval azért nem vagyok jó, mert magyar vagyok? – kérdeztem keserűen, felé fordulva, kezeimet fájdalmasan leengedve. Izomlázam van mindenhol, úgy látszik, eredménytelenül. Ha Õ nem bólint rám, akkor buktam az egészet.
- Nem. Csak szimplán pocsékul táncolsz. – vonta meg vállait, miközben felvette tollát, és azt kezdte el forgatni. – Semmi keresnivalód egy ilyen csapatban. Az elõzõ táncos sokkal jobb volt. Én őt akarom! – fordult most társai felé, bamba tekintettel figyelve őket. Úgy érzem, a szívem ezer darabjára tört. TUDOM, hogy nem volt pocsék, és jó táncos vagyok, mint azt a többiek is megmondták. De azért, mert neheztel rám, nem kéne így viselkednie.
- A pofon miatt vagy velem ilyen köcsög? – kérdeztem halkan, csípőre tett kezekkel, mire mindenki egy emberként fordult felém, még Õ is. Néhány másodpercbe telt, mire képes volt rendezni vonásait. Megfogtam.
- Nem tudom, miről beszélsz. – mondta sietve, résnyire szűkítve szemeit.
- Harry? – szólította meg a mellette ülő Zayn, óvatosan rátéve karjára tenyerét. A megszólított fújt egy nagyot, majd lassan kiengedve a levegőt, az egyik asszisztens felé fordult.
- Hozzák vissza az elõzõ lányt. – kérte, közbe gondosan elkerülve tekintetemet.
- Mire készülsz? – kérdezte Niall érdeklődő arccal, de választ nem kapott. Néma, feszült percek teltek el, míg az elõzõ táncos meg nem érkezett. Ahogy mellém ért, meghajolt, majd először rám, végül a bandára nézett kíváncsi tekintettel.
- A feladat egyszerű. Párbajozni fogtok, amelyikőtök több igent kap, az lesz az egyik táncosunk. – ejtette ki a csapat vezetője e kegyetlen szavakat, mire a lány és én riadtan összenéztünk. – Jah, és új számot kaptok, mindegy melyiket. – mondta kicsit hangosabban, mondatának második felét a zene-felügyelők felé célozva. Nyeltem egyet, majd a bandára néztem. Az õ szemeikben is meglepettséget, és némi kis csalódottságot láttam, ahogy tekintetüket kettőnk közt váltogatták. Pillanatokon belül megszólalt egy számomra ismeretlen zene, mire intettek nekem, ezért rögtön lesiettem a szemük elől, és a falnak dőlve kezdtem el nézni vetélytársamat. Mozdulatai gyönyörűek voltak, áradt belőlük a varázslatosság, ugyanakkor sziklaszilárdak is, mintha éreztetni akarná velem, hogy esélyem sincs, õ fog nyerni. Most… azt hiszem, kicsit félek. Tényleg jól nyomja a csaj. Harry lelkesedése pedig… egyenesen olyan, mintha a szívemből szakítanának ki nagyon lassan apró darabkákat. Ha ez most nem sikerül… én nem tudom, mihez kezdek. Lehunytam a szemeimet, hogy elfojtsam a kibújni akaró sós cseppeket, némileg összeszorítva szemem. Karjaimat összefontam melleim alatt, és háttal nekitámaszkodtam a falnak. Úgy érzem, most minden erő kiszállt belőlem. Akár haza is mehetnék, legalább nem kéne látnom többé Styles önelégült arcát. Lehajtottam fejem, és cipőm orrát kezdtem el bámulni. Nem akartam, hogy vége legyen. Be akarok kerülni… Hirtelen összerezzentem, ahogy egy meleg tenyeret éreztem végigsiklani karomon. Riadtan kaptam föl a fejem, mire egy biztatóan mosolygó Louis tárult szemeim elé, és szorította meg kicsit ujjaimat.
- Ne aggódj, legyőzöd. Harry-vel meg ne is foglalkozz, majd megszeret. – kuncogott fel, miközben mindkét csuklómat megfogta, elhúzott a faltól, és gyengéden átölelt. Először hatalmasra tágultak a szemeim, de ahogy megéreztem finom illatát, egyre csak elsüllyedtem biztonságot adó karjai közt. Szemeim elnehezültek, és csak egy kis rést hagytam nyitva, hogy azon keresztül lessem meg a táncot. - Mi úgyis rád szavazunk. – súgta fülembe, miközben szorosabbra fonta karjait körülöttem. Valamiért… hatalmas kő esett le a szívemről. Fogalmam sincs mi okból, hiszen nem is ismerem, de bíztam benne. És ami a legjobb, hittem neki. Elhittem, hogy meg tudom csinálni. Elszánt tekintettel néztem rá Harry-re, aki érdekes módon minket nézett, ahelyett, hogy az előadással foglalkozott volna. Rendületlenül álltam a tekintetét, míg végül meg nem unta, és fejét elfordította, továbbra is az asztalra könyökölve, ajkait tépdesve. Lassan fölvezettem kezeimet Louis hátára, és hozzábújtam, annyira, amennyire csak tudtam. Úgy érzem, ha bekerülök, Vele nagyon jó barátságban leszünk majd. Vagy ha nem, talán még úgy is. Ahogy a hangok halkulni kezdtek, egyre jobban kapaszkodtam a vékony fiú hátába. Mikor az utolsó dallamok is lecsengtek, kibontakoztam öleléséből, és hálásan mosolyogva rá kisétáltam a többiek elé. Lehajtottam a fejem, és vártam, hogy a zene felcsendüljön, miközben távolról érzékeltem, hogy újdonsült barátom visszaült a székére. A dal nem sokat váratott magára, egy pörgős kis számot kaptam, amire automatikusan kezdtem el mozogni. Lehunyt szemekkel táncoltam, csak a szükséges részeknél néztem fel. Igyekeztem annyira finoman és érzékien mozogni, mint még sosem. Aztán mikor a dal átváltott egy rockosabb verzióba, mozdulataim felgyorsultak, és csak úgy rukkoltam elő az új mozdulatokkal. Hiába, minél pörgősebb, annál jobban tudok rá táncolni. Amit láttam, azzal maximálisan elégedett voltam. Louis fülig érő vigyorral figyelt, Niall egy mindentudó mosollyal tanulmányozta lépteimet, Zayn és Liam elemezgették a mozdulataimat, Harry pedig elnyílt ajkakkal figyelt – megint. Ha nem lennék mozgásban, tuti odaszólnák neki, hogy csukja be a száját, mielőtt belerepül egy légy. Valójában… iszonyúan élveztem ezt a helyzetet. Szeretek az embereknek bizonyítani, és ha a táncról van szó, akkor a tökéletességre törekszem. A vége felé már nem is gondolkoztam, testem automatikusan mozgott a ritmusra. Mikor a számnak vége lett, nagyokat fújva hajoltam meg a banda előtt, és vártam véleményüket. Közben vetélytársam is mellém sétált, szúrós szemekkel közelítve meg. Louis kezdte a sort, õ természetesen az én nevemet mondta, majd Niall, Zayn és Liam is az én pártomon álltak. A mellettem álló szőke csaj szinte hallhatóan fortyogott a dühtől, és csak Harry-ben bízott, mint utolsó remény. Mikor ránéztem, a szívem a torkomban dobogott, olyannyira, hogy féltem, valaki meghallja. A zsűri csak felváltva pislantgatott ránk, majd alkarjait az asztalra vágva, és fejét a plafon felé emelve, nyûglõdések közepette végül õ is az én nevemet mondta ki. Örömömben elkezdtem visítani, és ugrándozni, egyszerűen képtelen voltam magamat moderálni. Sûrû hajlongások közepette néztem végig rajtuk utoljára, majd siettem ki a teremből, egyenesen az öltöző felé véve az irányt. Ahogy lerúgtam magamról cipőimet, és levettem tréning nadrágomat, az ajtó kivágódott, és egy dühös lány jött be rajta. Duzzogva kapkodta össze a cuccait, majd köszönés nélkül, az ajtót erőteljesen bevágva maga után távozott, így egyedül maradtam a cuccaimmal. Valószínűleg mi ketten voltunk az utolsók, ugyanis senki holmija nem árválkodott már a padokon. Levettem a ruháimat, csak a fehérneműket hagytam magamon, majd bepakoltam a sporttáskámba a táncos ruháimat, és elővettem az utcait. A pad felé fordultam, és hátranyúltam a hátamhoz, hogy kikapcsoljam melltartómat, de épp ahogy az anyag lehullott rólam, ajtónyitódásra lettem figyelmes. Ami valójában nem is az volt, hanem inkább ajtó feltépés, akkora lendülete volt. Ijedten kaptam magam elé az első kezembe eső anyagot, mely most nem más volt, mint falatnyi topom, de még melleimet is alig volt képes eltakarni.
- Nem tudsz kopogni, idióta?! – ordítottam rá gondolkodás nélkül zaklatómra, de ahogy megpillantottam hívatlan vendégemet, szemeim hatalmasra nyíltak, és még jobban kellett szorítanom felsőmet, ha nem akartam egy szál bugyiban állni előtte. Látszólag õ is megilletődött, egy tapodtat sem mozdult hirtelen belépője óta.
- Öltözz fel, utána beszélni akarok veled! – mondta flegmán, összeszedve hangját, miközben tekintetét végigvezette egész testemen. Arcom észveszejtő sebességgel kezdett el égni, ahogy mustráló tekintete hosszú másodperceken keresztül bőrömet égette.
- Akkor már nem érek rá, most mondd. – hangom meglepő határozottsággal csengett a körülmények ellenére is, melyért most igazán hálát adtam a szenteknek. Szemei összébb szűkültek, és lassú, kimért léptekkel kezdett el felém közelíteni, míg én egyre csak hátráltam, bár nem tudom, miért. Mikor hátam a falnak ütközött, egy elégedett morgás kíséretében jött hozzám még közelebb, mire levegőt is elfelejtettem venni. Ahogy édeskés parfümjének illata megcsapta orrom, teljesen elbódított, és még inkább pánikba estem. Õ látszólag jól szórakozott rajtam, és olyan közel hajolt hozzám, hogy megéreztem testének melegét, és arcának pórusait is tökéletesen láttam az alapozó ellenére is.

- Ennél több kell, hogy engem meggyőzz, remélem tudod. – sziszegte már szinte ajkaimra, majd sarkon fordult, és az ajtót maga után becsapva elviharzott...